A művészet kétélű fegyver

FALUSI DÓRA interjúja megjelent: https://konyvterasz.hu/a-muveszet-ketelu-fegyver-beszelgetes-gerevich-jozseffel/

Képzőművészeti, zenei és irodalmi példákon át mutatja be az alkotás rejtett vagy épp megmutatkozó titkait Gerevich József összefoglaló műve (itt olvashat róla bővebben). A tavalyi év legjobb tudományos ismeretterjesztő könyvei közé is bekerült kötet a pszichobiográfiai elemzés módszerével tárja fel azokat az összefüggéseket, amelyek az alkotók és alkotásaik kapcsolatát jellemzik. Vele beszélgettünk a művészi és kreatív erő sokszínűségéről.

– Hosszú ideig népszerű volt a tétel, hogy a szerző halott, és minden kérdésre a mű maga válaszol. A könyve viszont meggyőző példája annak, hogy az alkotó lelkivilága nagyon sok esetben adhat kulcsot a mű befogadásához. Akkor ezek szerint mégsem túlhaladott nézet a szerzők élete és személye felől tanítani vagy megközelíteni az egyes alkotásokat? – A művészet által feltett kérdésekre sokféle és sok dimenzió felől érkező válasz lehetséges. A művészetpszichológia is egy lehetséges megközelítés a sok közül, nem több és nem kevesebb. Ezek a megközelítések kiegészítik egymást, interferálnak, illetve néha polemizálnak egymással, de mint minden polémia, termékenyítő hatással lehet a művészet értésének és megértésének folyamatában. Könyvemben felhívtam a figyelmet a „pszichologizálás” veszélyeire, amelynek réme engem is kerülgetett végig a szöveg megírása során. S bár igyekeztem elkerülni, óhatatlanul beleeshettem – szakmai látótérkieséseim révén – a csapdájába.

– Milyen csapdák fenyegették még? – Amikor például régebbi korok szerzőiről keveset tudunk, sokszor csak a mű ad támpontot a hiányzó életrajzi adatok rekonstruálásához: ez az igazi csapdaveszély. Az anekdoták tényekként való kezelése a másik hibaforrás. Az előbb feltett kérdés utal arra a régi dilemmára is, hogy nekünk, pszicho-szakembereknek miért nem elég a mű, mi értelme van vájkálni a szerző életében, személyiségében, motívumaiban. Nehéz erre a kérdésre megnyugtató választ adni a szkeptikusoknak.

– De azért mégis van erre érvényes válasz, nem? – Sylvia Plath egyik életrajzíróját, Janet Malcolmot idézve, a pszichológiai megközelítés végső soron annak a műélvezőnek a kérdéseire is választ vár, aki érteni akarja a kapcsolatot kedvenc művészi alkotásai és szerzőinek élete között. Természetesen, aki erre nem kíváncsi, az nagy ívben elkerülheti a könyvemet, bár meggyőződésem, hogy sokat veszít vele.

– A könyvben felsorolt számos példa vagy eset közül melyik volt a legérdekesebb Ön számára? – Szinte minden, általam leírt példában van valami, ami folyamatos továbbgondolásra késztet. Van Gogh üres székei indították el a művek háttértörténetére irányuló vizsgálódásaimat. Flaubert Bovárynéja iránt megmutatkozó személyes érdeklődésem gyermekkori gyökerét – rendhagyó módon – feltártam az olvasók előtt. Leonardo, Goethe, Beethoven, Munch, Virginia Woolf, Salinger vagy Sylvia Plath, hogy csak néhányat említsek a sok közül, állandóan visszatérnek elemzéseimben egyfajta állatorvosi lóként.

De nagyon izgat a költő, Yeats által felvetett izgalmas dilemma is: „a szerző választani kényszerül, élete legyen tökély vagy a mű”. Erről a választási kényszerről, ha lesz elég időm és erőm, egész könyvet szeretnék írni.

– És melyik művész foglalkoztatta a leginkább? – A holland–amerikai absztrakt expresszionista festő, Willem de Kooning, aki még akkor is magas áron eladható képeket festett, amikor az Alzheimer-kór miatt szellemileg teljesen leépült. Ezt csak részben magyarázza az a neurológiai tény, hogy a kreatív viselkedés vezérlése nem a betegség fő támadási területén van. Ha így lenne, akkor a figuratív festészetben sem érzékelnénk érezhető leépülési folyamatot. William Utermohlen, Lovis Corinth vagy Otto Dix, illetve a pszichiátriai betegek példája mégis azt mutatja, hogy a figuratív festők leépülése jól nyomon követhető a műveiken keresztül. Hogyan lehet a nonfiguratív festészetben tetten érni a szellemi leépülést, ha az alkotó nem némul el, hanem aktív marad? Csupa válaszra váró kérdés.

– A pszichológus vagy pszichiáter tekintete mennyiben nyomja el az esztétáét, amikor ránéz egy festményre, elolvas egy verset? – Nagy hiba lenne, ha elnyomná. Megint egy idézettel tudnék erre a kérdésre válaszolni: Kuiper holland pszichiáter szerint “aki pszichológiai kérdéseket tesz fel, mielőtt a műalkotásban elmélyedne, soha nem fogja megérteni azt. Aki viszont elmélyed a műalkotásban, végül mégis csak pszichológiai kérdéseket kell feltennie.” Röviden szólva a mű hatásának élménye az elsődleges, minden csak utána következik. Meggyőződésem, hogy csak az tekinthető műalkotásnak, amely élményt vált ki, kíváncsivá tesz, felráz, odaszögez, letaglóz, egyszóval: hat.

– Mennyi igazság van abban az általános nézetben, hogy a művészet voltaképpen önterápia az alkotó számára? – Alapvetően nem erről van szó. A terápia kifejezés eleve feltételezi azt, hogy betegségről beszélünk.

Ha az önterápiát említjük, beleütközünk abba a 19. századi olasz pszichiáternek, Cesare Lombrosónak tévesen tulajdonított, ma is gyakran észlelhető hiedelembe, hogy minden művész őrült.

Kétségtelen, hogy vannak példák arra, hogy egy pszichiátriai – neurológiai vagy más – betegség elindíthat kreatív folyamatokat, de ez inkább kivétel, mint szabály. Az is igaz, hogy egyes művészek valóban hatékonyan kanalizálják kreativitásukat öngyógyításuk folyamatába. Johann Wolfgang von Goethe, Ludwig van Beethoven vagy Federico Fellini kapcsán ezt bővebben is kifejtettem a könyvben. Ugyanakkor éppen Goethe példája mutatja, mennyi minden más is kell a hatékony önterápiához: szoros baráti kapcsolatok, protektív család, krízisleküzdő képességek.

– Tehát akkor messze nem gyógyír mindenre a művészi tevékenység? – A művészet kétélű fegyver is lehet a betegségek ellen való küzdelemben: vannak olyan művészek, akiknél a betegség kialakulásához, sőt súlyosbodásához is hozzájárulhat. Erre is sok példát hoztam a könyvben: a szorongás ábrázolása a festővásznon növelheti az alkotó szorongását, mint Edvard Munch vagy Ország Lili esetében. Virginia Woolf egyes regényeinek megírása során súlyos depresszióba sodródott, melyekből csak nagy nehezen, esetenként egy másik könyv megírása révén tudott csak kikecmeregni.

– Szíve szerint melyik híres alkotót fogadta volna terápián és miért? – Rendszeresen járnak hozzám kiváló alkotók. Sok művész kifejezetten keresi azokat a szakembereket, akikről tudható, hogy művészetközelben élnek és gondolkoznak, engem is közéjük értve. Úgy érzik, könnyebben megértem a dilemmáikat, mint azok a kollégák, akiket a művészet kevésbé lelkesít. Így empirikus tapasztalatokat is szerzek a művészetpszichológia területén, nemcsak történeti módszerekre vagyok utalva.

A művészek terápiája jelentős kihívás, hiszen nagy a felelősség: úgy segíteni, hogy a kreatív aktivitás ne csorbuljon.

Erős az a felfogás, hogy ha kigyógyítjuk a művészt, a művészete is elhal. Szerintem a gyógyulási folyamat során megnyilvánuló személyiségfejlődés segítheti a művészt ahhoz, hogy művészete is fejlődjön.

Nitsch egyik híres performansza – Perverzió – oly sokszor jutott már eszébe ez az egyszerű befogadónak a modern képzőművészet egy-egy alkotása kapcsán, gondoljunk csak például a disznóvérrel dolgozó Hermann Nitschre. Jól sejtem, hogy az efféle minősítések leginkább a befogadóról és nem az alkotóról árulkodnak? Érvényes fogalom egyáltalán a perverzió a művészetben? – A kérdésben benne van a válasz: nem érvényes. De a pszichiátriában sem az, legalább is ma már nem. A perverzió kifejezésnek pejoratív, elítélő, morális konnotációja van, amely alkalmatlanná teszi bonyolult lelki folyamatok és jelenségek leírására. Ebben Sigmund Freud is ludas: gyakran használta olyan szexuális jelenségek összefoglalására, amelyekről ma a normalitás keretei között gondolkozunk. Ami a példát, Hermann Nitsch botrányosnak tartott, a dionüszoszi hagyományok felelevenítésére alapozott művészetét illeti: nehéz ennél pregnánsabban kifejezni korunk kegyetlen öndestruktív tendenciáit.

– Az sem ritka, ha egyes alkotóknak rendkívüli körülményekre van szüksége az alkotáshoz? – Nem. Gulácsy Lajos például a régmúltat idéző „regényes maskarákkal” és különös szertartásokkal teremtett hangulatot a festéshez. Színes reteknadrágot és bársonyzekét öltött, tollas kalapot csapott a fejére, oldalára vékony spádét akasztott, vállán festői redőkbe gyűrten lobogtatta vérvörös köpenyét. Szertartásainak egy része a barátaival, más része otthon, a szobájában zajlott. Festményei előtt gyertyát gyújtott, rózsafüzérrel övezve, és tömjént is égetett. Firenzei temetésnek hívta azt a szertartást, amikor a barátaival jelképesen eltemették azt, akire haragudtak.

– A művészidentitás nehézségeit is feszegeti a könyv, kiemelten a nők kapcsán. Hogyan látja a mai magyar és nemzetközi társadalmi helyzetben ezt a kérdést? – A világ sokat változott szerencsére ezen a téren. Már a 20. is a nők évszázada volt a művészetben – számos kiváló író, festő, zenész és filmes munkássága került a közönség elé –, de a 21. század eddigi fejleményei egyértelműen bizonyítják egyenrangú létjogosultságukat a művészet nagy kavalkádjában. A korábbi korokban a férfiaknak ideig-óráig sikerült visszaszorítani a nők részvételét az alkotó tevékenységekben, még akár csalás árán is. A francia írónő, Colette regényei vagy Margaret Keane képei eleinte férjük neve alatt kerültek a nyilvánosság elé, hogy csak két triviális példát említsek. Ma már egyre magabiztosabb, öntudatosabb és sikeresebb női alkotókkal találkozhatunk, akik minden nehézség ellenére vállalják művészvoltukat.