Artemisia Gentileschi, a barokk Róma egyik legnagyobb festője, Orazio Gentileschi lányaként, 1593-ban látta meg a napvilágot.

Első jelentős munkáját, a Zsuzsanna és a vének című festményt 17 évesen készítette, valószínűleg apja segítségével. 1612-ben, vitathatatlan tehetsége ellenére, elutasította felvételi kérelmét a művészeti akadémia.

Artemisia egész életművére rányomta bélyegét az ifjúkorában elszenvedett megaláztatás: képein keresztül állt bosszút az egész férfitársadalmon. Gyakran örökített meg tehetetlen férfiak meggyilkolását ábrázoló jeleneteket, mint az 1612-ben festett Judit lefejezi Holofernészt (amelynek később elkészítette egy nagyobb méretű változatát is) és a Szépművészeti Múzeumban látható Jáhel és Sisera. Képei főszereplőjeként gyakran ábrázolta saját magát.

A 17. századi Itália hajnalán, amikor a nők életük végéig kisebbségi szerepben, apjuk, férjük, testvérük vagy fiuk tulajdonában voltak, Artemisia a társadalom minden törvényét áthágta azzal, hogy kizárólag a művészetéhez tartozott. Saját dicsőségét és szabadságát keresve hercegeknek és bíborosoknak dolgozott, ecsetje erejével kereste a kenyerét, és fáradhatatlanul építette fel művészetét. Tehetsége és alkotóereje révén korának egyik leghíresebb festőjévé, minden idők egyik legnagyobb művészévé vált.

Caravaggio hatása igen nagy volt egész életművére, főként az intenzív színek, a megvilágítás és az alakok beállítása terén. Mivel mind ő, mind apja Caravaggio követője volt, és sokat dolgoztak együtt, hasonlított a stílusuk. Néhány képről ma sem lehet hitelesen eldönteni, melyikük munkája.

Személyes életének tragédiája, a gyermekkorában elszenvedett nemi erőszak, és az elkövető, Agostino Tassi festőművész ellen indított, nagy visszhangot kiváltó per mélyen befolyásolta életét és pályafutását. A botrány beárnyékolta zsenialitását. Valójában, Caravaggióhoz hasonlóan, több mint három évszázadba telt, mire munkássága visszanyerte az egyetemes elismerést és a neki járó megbecsülést.

​

A díjnyertes játékfilmet is ihlető, a tizenhatodik században élő és alkotó női művészre először a századforduló után, 1916-ban Roberto Longhi művészettörténész, Anna Banti férje hívta fel a figyelmet, majd a kétezres évektől életműkiállítások keretében (legutóbb: The National Gallery, London, 2020-21) újra előtérbe került, s azóta töretlen népszerűséggel szerepel az erős, önmegvalósító nő metaforájaként és női sors-példaként a szakmai párbeszédben és a kultúra laikus szegmensében egyaránt. 

​

Karakterét sokféle megvilágításban elemzik: Artemisia Gentileschi példája egyike Gerevich József a Szemfényvesztő művészet című, alkotáslélektani szemléletű könyvének fontos alapköveinek is.

 

***

​

A leg(el)ismertebb 17. századi itáliai festőnő, Artemisia Gentileschi a barokk stílus újraértékelésében – valamint Piero della Francesca és főleg Caravaggio 20. századi felfedezésében – úttörő szerepet vállaló Roberto Longhi művészettörténész egyik fiatalkori tanulmányának köszönhetően került az érdeklődés középpontjába. Longhi 1916-ban azt írta a Gentileschi padre e figlia (A Gentileschik – apa és lánya) című tanulmányában, hogy ő az egyetlen nő Itáliában, aki tudta, mi is a festészet egyáltalán, a szín, a színek keverése és hasonló alapvető dolgok.

​

Artemisia Gentileschi élete – apja, a Caravaggio köréhez tartozó Orazio Gentileschi művészi indíttatása és patronálása ellenére – nem indult feltétlenül szerencsésen. Tizenkét éves, amikor anyja meghal, és festői tehetsége ugyan igen hamar megnyilvánul (gondoljunk az 1610-ben festett Zsuzsanna és a vének történetét ábrázoló festményére), ám bekövetkezik az, amiről – különösen a regényes életrajzok – részletesen beszámolnak. Apjának egyik festő- és munkatársa, Agostino Tassi, aki tanította is Artemisiát a rajz és a perspektíva művészetére, 1611 májusában megerőszakolta a fiatal lányt, majd házasságot ígérve próbálta menteni a dolgot. (Tassi „megfeledkezett” arról, hogy korábban, Firenzében már megnősült...) Mindazonáltal az apa csak egy évvel később, 1612 tavaszán írt egy beadványt a pápai bíróságnak, amelyben bevádolta Tassit.

​

A megalázott Artemisia lelkileg és (kínvallatása során) fizikailag is megszenvedte a novemberig tartó megszégyenítő jogi procedúrát, amelyben Tassit ugyan száműzetésre ítélték, de valójában – a munkájára számító megrendelőinek közbenjárására – soha nem töltötte le a büntetését. Pár nappal az ítélet után Artemisiát apja feleségül adta a perben is tanúskodó Pierantonio Stiattesi nevű szerény képességű firenzei festőhöz, akivel aztán az ifjú feleség rövidesen Firenzébe költözött, és a Mediciek és köre elsőrangú festőjévé vált. És valójában ekkor kezdődik a megaláztatásokon és csalódásokon győzedelmeskedő, a maga sorsát bátran irányító „római festőnő”, Artemisia Gentileschi fordulatokban gazdag, a kortársak és mai írók, kutatók által pszichológiai szempontból is elemzett története…