Anna Banti - Artemisia

"Artemisia tiszteletteljes engedelmességgel emelte fel a festményeket, és helyezte el őket úgy, hogy a legjobb fényt kapják, majd megállt a festőállvány mellett, amelyre egyenként felkerültek a képek, igen, buzgalmában volt némi aggodalom, de odaadása is nyilvánvaló volt. Nem volt semmi a vásznon, amit palástolni vagy elrejteni akart volna, és nem is szégyellte, hogy munkájában ilyen nyíltan feltárulkozik, akár gyengébb, akár sikerültebb lett is az eredmény, munkával töltött napok egyedi íze, esszenciája volt mind, amikor édesen igyekezett megtalálni egy elveszett arcot, egy drapériát, megfontolni egy fényhatást, felvinni egy ékesszóló árnyalatot. Sem orvos, sem gyóntató nem talált volna nála őszintébbet és alázatosabbat. Pillantásaikkal egy nemes és titkos nyelvet beszéltek, amely az egész látható világot átfogta, sőt egy nagy időt is, az emberi életen túl: a mesterek örök akadémiáján, amelynek jelét és ítéletét Orazio hordozta. És a kellő csend után szabad és jelentőségteljes szavakat váltottak a művészetről, mégpedig olyan varázslatos egyenrangúságban, amely túllépett a kor, a nem és az apa-leány viszony esetlegességén. Artemisia tehát igazolást nyert, a különc, érett hölgy, aki egyedül elhagyta otthonát – ahogy az emberek mondanák –, holott nem kényszerítette rá semmi. Itt biztonságban van és boldog – a páratlanul tiszteletteljes gesztusok és szavak, az elismerés és a tisztességes fenntartások jelentik számára ehhez a zálogot. Két lélek, nem férfi és nő, nem apa és lánya. És a lány, az alázatosság követelménye alól felszabadulva, a bizonyítás hevében feloldódva és abból bátorságot merítve felemeli a fejét, felvonja szemöldökét. Elmagyarázza, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie, tisztázza a szándékait: elismeri a hibákat anélkül, hogy szenvedne tőlük; örül a sikereknek anélkül, hogy elbízná magát, inkább nevet rajtuk, mint a jól sikerült tréfán. Csipetnyi mámor: öklét a csípőjére támasztja, férfiasan; merev ruhába szorított teste most cseppet sem sok nőies, de milyen ártatlan! Ez az átkozott festészet! „Mondom neked, ilyen rövidülést Baglione meg a többi római festő soha nem tudna festeni.” „Ugyan, hagyd a tájképeket, nem neked valók.” Artemisia élete most egyetlen harmonikus folyamnak tűnik az első apai tanításoktól, fiatalsága aszketikus gyakorlatától egészen a mai napig, amikor Orazio minden finomkodás nélkül beszél vele, mint társaihoz, Róma legjobb festőihez annak idején a Croce utcában. Kimondhatatlan boldogság, melyben az oly hamar elveszített megbecsülést visszanyeri a lankadó lélek. Nem számít, hogy nő, akit többszörösen mellőztek, kétszer elárultak. Nincs többé kétség, egy új festő született: Artemisia Gentileschi."