regény
Lukácsi Margit fordításában
ÚJDONSÁG
Anna Banti - Artemisia
"Artemisia Gentileschi a 20. század közepén, a művészettörténész Roberto Longhi szintén művészettörténész feleségének, írói álnevén Anna Bantinak köszönhetően a 20. századi olasz regény történetének is részévé vált: a nemes egyszerűséggel Artemisia címmel először 1947-ben publikált, a művészet, a pszichológia és a szépirodalom találkozási pontjain egyensúlyozó könyv az Artemisia-kultusz meghatározó irodalmi alkotása lett.
Mindmáig élő, meghatározó, lélektanilag hiteles, nem könnyű irodalmi szöveg, amelyet 1963–2019 között tizenegy nyelvre fordítottak le: francia, angol, holland, cseh, albán, portugál, spanyol, román, német, szlovák és török nyelvű megjelentetés után, Lukácsi Margit mesteri fordításában most magyarul is olvasható az Artemisia.
Anna Banti könyve műfaját tekintve nem könnyen besorolható, nem könnyen fordítható, hiszen nem elég a két nyelvet kiválóan tudni, hanem érezni, érzékeltetni kell tudni a 17. századi női sors és a 20. századi értelmiségi lélek összefonódásának minden rezdülését, visszaadni azt a zseniális lelki kapcsolódást, amely a regényt (?), a vallomást (?), az interpretációt (?), a lélekelemzést (?) – és mindezt együtt – a modern irodalom alapművévé tette."
- Vígh Éva, A „Művészet legyen számomra nemes inger” (Arte / mi / sia / Gentil / esca) (részlet)
"Anna Banti nem akarta elveszíteni könyve kéziratát 1944 augusztusának elején, a Firenzéért folyó harcban. Egyetlen író sem fogadná örömmel a pusztulást. Ám ahhoz kétség sem fér, hogy az Artemisia attól lesz nagy mű – és Banti munkái között is egyedi –, hogy kettős a sorsa, az elveszített és újraalkotott könyvé. A posztumusz, újraírt, feltámadott könyv kiszámíthatatlanul sokat nyert érzelmi gazdagságban és erkölcsi hitelességben. Talán ettől lett az irodalom metaforája. Na és az olvasásé, az aktív olvasásé – ami legértékesebb formájában persze újraolvasás is."
- részlet Susan Sontag a könyvhöz írt, "Kettős sors" című előszavából (fordította: Lázár Júlia)
A könyv megjelenését az olasz Külügyi és Nemzetközi Együttműködési Minisztérium támogatja
Megjelenés: 2024. november 7.
ÍZELÍTŐ
"Artemisia tiszteletteljes engedelmességgel emelte fel a festményeket, és helyezte el őket úgy, hogy a legjobb fényt kapják, majd megállt a festőállvány mellett, amelyre egyenként felkerültek a képek, igen, buzgalmában volt némi aggodalom, de odaadása is nyilvánvaló volt. Nem volt semmi a vásznon, amit palástolni vagy elrejteni akart volna, és nem is szégyellte, hogy munkájában ilyen nyíltan feltárulkozik, akár gyengébb, akár sikerültebb lett is az eredmény, munkával töltött napok egyedi íze, esszenciája volt mind, amikor édesen igyekezett megtalálni egy elveszett arcot, egy drapériát, megfontolni egy fényhatást, felvinni egy ékesszóló árnyalatot. Sem orvos, sem gyóntató nem talált volna nála őszintébbet és alázatosabbat. Pillantásaikkal egy nemes és titkos nyelvet beszéltek, amely az egész látható világot átfogta, sőt egy nagy időt is, az emberi életen túl: a mesterek örök akadémiáján, amelynek jelét és ítéletét Orazio hordozta. És a kellő csend után szabad és jelentőségteljes szavakat váltottak a művészetről, mégpedig olyan varázslatos egyenrangúságban, amely túllépett a kor, a nem és az apa-leány viszony esetlegességén. Artemisia tehát igazolást nyert, a különc, érett hölgy, aki egyedül elhagyta otthonát – ahogy az emberek mondanák –, holott nem kényszerítette rá semmi. Itt biztonságban van és boldog – a páratlanul tiszteletteljes gesztusok és szavak, az elismerés és a tisztességes fenntartások jelentik számára ehhez a zálogot. Két lélek, nem férfi és nő, nem apa és lánya. És a lány, az alázatosság követelménye alól felszabadulva, a bizonyítás hevében feloldódva és abból bátorságot merítve felemeli a fejét, felvonja szemöldökét. Elmagyarázza, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie, tisztázza a szándékait: elismeri a hibákat anélkül, hogy szenvedne tőlük; örül a sikereknek anélkül, hogy elbízná magát, inkább nevet rajtuk, mint a jól sikerült tréfán. Csipetnyi mámor: öklét a csípőjére támasztja, férfiasan; merev ruhába szorított teste most cseppet sem sok nőies, de milyen ártatlan! Ez az átkozott festészet! „Mondom neked, ilyen rövidülést Baglione meg a többi római festő soha nem tudna festeni.” „Ugyan, hagyd a tájképeket, nem neked valók.” Artemisia élete most egyetlen harmonikus folyamnak tűnik az első apai tanításoktól, fiatalsága aszketikus gyakorlatától egészen a mai napig, amikor Orazio minden finomkodás nélkül beszél vele, mint társaihoz, Róma legjobb festőihez annak idején a Croce utcában. Kimondhatatlan boldogság, melyben az oly hamar elveszített megbecsülést visszanyeri a lankadó lélek. Nem számít, hogy nő, akit többszörösen mellőztek, kétszer elárultak. Nincs többé kétség, egy új festő született: Artemisia Gentileschi."
részlet Anna Banti: Artemisia című regényéből (fordította: Lukácsi Margit)